Olvastam azt a "csodát", ami 2008-as születése ellenére ismét felbukkant a neten, tulajdonképpen egy fordítás, vagyis egy cikkekből összeollózott írás fordítása, az alábbi címmel:

"Szörnyeteggé tesszük agyonszeretett gyermekeinket"

Annyira sok benne az egymásnak ellentmondó bekezdés, hogy az ember azt sem tudja, hol kezdjen bele a válaszba. Itt megjegyezném, hogy a hvg-től jó húzás volt elővenni, mert gondolom, olvasás nélkül is megosztja minden ötödik 50év feletti, akinek a háborús idők után minden kijárt gyermekként, csak az agyonszeretés nem. Akkoriban ez teljesen érthető volt, életben kellett maradni.

Először is, meg kell jegyeznem, hogy a cím annyira gyomorforgatóan hatásvadász, hogy szavakat is nehéz rá találni.

Van, bizony létezett a történelem során néhány személyiség, akit szörnyetegnek neveznék, nos, ez nem a saját gyerekem. Első érzésem persze az, hogy aki leírta ezt a mondatot, annak szívesen belelépnék a szájába.(Egyedül vagyok ezzel?) De mivel engem a szüleim mesekönyvvel altattak, a legbénább rajzaimtól is könnyes  lett a szemük, és végigszúrkolták minden kosármeccsem, ezért olyan megküzdési stratégiákkal rendelkezem például, mint a szublimáció.

Dühömet társadalmilag elfogadott formába öntve, kvázi alkotást hozok létre azzal, hogy írásba öntöm véleményem ahelyett, hogy kalapácsot ragadnék, és elindulnék vadászni. Itt felhívnám a figyelmet arra, hogy a pozitív pszichológia gyakorlói nem hülyék gyülekezete, hanem olyanoké, akik az emberi pszichéről való tudásunk jó részét mélyen tanulmányozták, és hoztak néhány hasznos következtetést.

Például azt, hogy a nem attól válik valaki rezilienssé (wiki:"A reziliencia a pszichológiában lényegében azt a tulajdonságot vagy helyesebben képességet jelöli, hogy az ember gyorsan vissza tudja nyerni eredeti, jó állapotát testi-lelki szenvedés illetve nehéz élethelyzetek átélése után), hogy minden egyes nap belenyomjuk az orrát a sz*rba, és békeidőkben is pár hetente napokig száraz kenyéren, és vízen élünk. Attól válik az ember megküzdővé és ellenállóvá, ha felismeri az erősségeit, mély és hiteles bizalommal él önmaga, és a VILÁG felé. Mert ebben a világban képes arra a felnövekvő gyermek, hogy kipróbálja magát, ne adj ég, elmondja a véleményét egy témáról, akár még tanórán (juujujujuj) is. Szóval biztonság, önbizalom, támogatás, elismerés és SZERETET...a szokásos jól ismert szöveg, amire oly sokan legyintenek lenézően egy nehéz nap estéjén, aztán megisszák az aznapi rövidet, bedobják az esti bogyót és nyugalomra (?) térnek.

Szomorú hír lehet, de a sorba mindenáron beállni akaró, türelmes, leszegett fejű Akakij Akakijevicsek kora leáldozóban. Nem, nem akarunk bólogatójánosokat nevelni. Így vállalom, hogy elítélendő módon vitába szálljon velem "egy" gyerek bizonyos kérdésekben. Sőt, lehet, hogy néha igazat is adok neki.

Az a nagy büdös helyzet, hogy érdemes elfogadni,időről időre, mint minden másban, a gyermeknevelésben is paradigmaváltás történik. Ha ez nem lenne, akkor a fenti cikk szerzői sem iskolába jártak volna, vagy szurkoló nélküli meccsekre, hanem 6 évesen a bányában dolgoztak volna, vagy egy intézetben élvezték volna minden este a nap során megérdemelten begyűjtött pálcázás utóhatásait. Feltételezem, csak a saját, jól megszokott nevelési elveik mellett érvelnek ennyire felsőbbségesen, a régi idők szokásait nem sírják vissza. Nos, mi sem tesszük.

Egyszerűen a túlóvni vs. magára hagyni dimenzió helyett most a KÉPESSÉ TENNI zászlaja alatt próbálunk elég jó szülők lenni. Ez tempós, dinamikus, energiaigényes feladat, de vállaljuk minden egyes nap. Nem az állandó kritikával, hanem a támogatással teheti számunkra könnyebbé a nagyszülővé váló generáció.

Ma a gyermek érték. Ma a gyermeki lélek is érték. Légüres anómia tombol a világban, nincs más kapaszkodónk, csak a szeretteinkbe, és az ő jogos igényeikbe vetett hitünk. Szeretni, és szeretve lenni.

Tudjuk, hogy furcsa látni,hogy mi máshogy csináljuk. Sejtjük, hogy 20-40-60 év múlva mi is ebben a cipőben járunk. De semmi szükség bizonygatni, hogy a régi nevelési elvek miért jobbak. Akkor, abban az időben biztosan megvolt a létjogosultságuk.  A mi elveinknek is megvan. Jogunk van róla dönteni, és MI élünk ezzel a joggal.

MI, a kis szörnyetegek szülői.