Vigyázat, káromkodások tömkelege! De valljátok be, hogy hiányoznának! A végén pedig csak egy csipetnyi pátosz.

Őszinte leszek (eddig is az voltam): Ezeket a sorokat első sorban magamnak írom, talán segít az agyamnak, ha vizuálisan is megjelenítem.

Szóval, hahóóó, szia, szia TE! Anyaként tudod, kinek kell megfelelned? Hatásszünet... Jut eszembe a hatásszünetről. Szoktátok nézni Dórát,a kis felfedezőt? Annyira vicces, ahogy várja a választ a butuska fejével a kérdéseire. Esküszöm,néha zavarba jövök tőle.

Na, és akkor most mindenki kimondja a válaszát hangosan: Én ........................nak akarok megfelelni!

Nálad ki volt a pontok helyén?

Én arra jutok minden egyes alkalommal, hogy csak és kizárólag Önmagamnak kell megfelelnem. Nem, nem a gyereknek, nem az apjának, nem a védőnőnek, nem a szomszédnéninek (Tudjátok,a Juliska).

MAGAMNAK!!!

(Ha neked más volt a válaszod, ülj le, 1-es! Háh, csak viccelek, dehogy! Egyébként ha egy pillanatra is elbizonytalanodtál amiatt, mert neked más a véleményed, akkor még nem vetted be a lesz*rom tablettát, úgyhogy ideje beszerezni.)

Anyaként az első élményem a idióta megfelelési kényszeremmel kapcsolatban, hogy szülés alatt annyiszor kérdezték, érzem-e már a székeléshez hasonló ingert, ami a tolófájásokat jelzi, hogy rendesen elkezdtem izgulni. A vége persze az lett, hogy ráfogtam valamire, hogy na, ez talááán... és nyomtam, nyomtam, mint egy idióta, szanaszét repedtem, de szültem. Ebből is tanul az ember (mondom így utólag, persze messze nem engedtem még el a szülési traumámat. ... Erről majd később, egyszer, talán...

Aztán a gyerek megszületésével jött a többi jól ismert...(képzeljetek hozzá valami okoskodó fejhangot)

-átalussza már az éjszakát?

-miért nem hagyod kicsit sírni?

-miért nem adsz neki éjszakára vizet?

-miért alszotok egy ágyban?

-miért nincs cumija?

-ez a hordozás valami újkori hóbort? el fogod kapatni.

-meddig akarod még ezt a nagy gyereket szoptatni?

-miért nem bízod már rá valakire pár órára?

-miért ilyen anyás? (Ez a kedvencem. Milyen legyen? Közértes nénis????)

Te mit teszel, amikor ezeket megkérdezik? Én hülye, rögtön magyarázkodom. Elkezdem darálni a szoptatással kapcsolatos felszedett tudásomat, a csecsemők alvásáról olvasott információkat, a babák kötődési jellegzetességeit. De ez egy baromság. Egyetlen helyes válasz van:

Mi a @#&#@@{@&# közöd van hozzá?

Aki konszolidáltabban akarja megfogalmazni, az elmondhatja, hogy ő így látja jónak, és kész. A poén persze, hogy a határozott anyákat szerintem senki nem szokta megkérdőjelezni. Vagy igen? Határozott anyuk, nektek is van ilyen sztoritok?

Be kell látnom, hogy a szülőség tényleg az egyik legkeményebb önismereti út. Minden gyengeségeddel, amit addig el tudtál mismásolni, vagy csak a barátaid jelezték néha..na, ezek az ügyek most kíméletlenül pofán vágnak. Persze a legkeményebbé akkor válik a dolog, amikor a hasonló megalázkodó hozzáállásod miatt kisgyerekkel a karodban égetnek szénné idegen emberek. És akkor már nem csak mint embert, hanem mint szülőt is!

Így én most eldöntöttem, ha kell, minden nap figyelmeztetem az alábbiakra magam:

Szülőként az én felelősségem, hogy mi történik a gyerekemmel, hogyan fejlődik, hogyan épül. A döntéseket, alapos tájékozódás után nekem kell meghoznom, a következményeket nekem kell vállalnom a további életem minden egyes napján. Nem a gyepmester bácsinak, nem a doki néninek, nem a  nagyiknak. NEKEM!

Úgyhogy mellkas ki, fej felemelve, és vállaljuk azt az utat, amit szülőként választottunk magunknak! Büszkén. Így lesz kire felnéznie a gyerekünknek, és talán példaképpé is válhatunk.